Útjuk Kína felé
Útjuk fehér bárányfelhõkbe ér,
Zsongó tavaszban csobogó patak,
Lovuk vágtatva hajt s a csendes rét
Ringatja illat-ágyán álmukat.
Hegylábak kaput tárnak elébük,
Kunyhójuk a hûst adó fûz már,
S ruhájukra déli nap aranyat
Szitál.
Hegyormok sziklája a menedék,
Az örvénylõ szél ûzte viharban,
Hol ásításba fúl a renyheség,
Fehérlõ alkony lobban magasan.
Egy messzi szép vidéket kergetnek,
S földet hol roppant harc árja tombolt,
Hol vezeklõn szálló bújuk szárnyra
Kelhet.