A fal
...Figyelték magukat s vérük lázadt,
Kigyúlt testükben érezték mi forr,
Az a maró kín, ami gyõz mikor
Forralja a másikban a lázat.
Évõdve játszottak és nevettek,
Így nektárt ittak, édes ízeket,
Mohón faltak és döngtek a szívek,
Karolták egymást vad õrülettel.
Közben a Hold az ég szélére ült.
Õ már-már a lányt erõsen fogta,
Az ellökte s újból visszahúzta,
S ott állt a fal, vászon gyanánt feszült.
Aztán egyszer hátraestek, olyan
Tréfás, érdekes kép látszódott ott,
Testük árnya fenn a fényes falon,
Összegabalyodva, furcsa pózban.
Viaskodó és megnyúlt volt árnyuk,
Egymáshoz dõltek, távolodtak, most
Úgy nézték, mint holmi bohózatot,
Torzformát mutatott árnyruhájuk.
Biccentett fejük, intett, mint kecske,
Egyikük haja ziláltan szétállt,
S ketten Ámor mûvét torzították,
A hold-vásznon oszlopként feküdtek.
Majd megjelent kissé elgyötörve,
Négy fekete, ingó óriás kar,
S a gyengédség bohó mozgásával,
Elhaltak ájuló gyönyörükbe...
A csalogány dalolt a fán. A Hold
Falra nézett, mint ki keresve les,
Szívet nyert magának két szerelmes,
S falon a folt egy testnek árnya volt.