Atyám, e meghurcolt véges órán,
Didereg szívem, repednek erek,
Mert mi belémhullt a csend határán,
Erõtlenül aggat rám tövis-sebet.
Feszített testem ernyedt holthalom,
Lelkem a térben semmiségbe leng,
Alvadt valómban porló fájdalom,
Kihunyt lángom már a vég-képzelet.
Hová lettek hitek, õs-út remények,
Szent igék, bocsátás intõ szava,
Mocskolt létemet uralja a végzet,
Üszök-parázs szenvedésem hona.
Sérelmem meghalaszt élet-teret,
Vérszögem árnyam kínjaként mered.
.
.
.
Haragvó viharban sár-pora lebben,
Ember ember ellen bõszít teret,
S a félelem mi hunyt a hegekben,
Fosztott életet árnyba kínként veret.
Õ jött s most tûnik itt a térben,
Bújni látszik az áthatolhatatlanon,
Könyör nem szivárog, alázott vére
Csörgedez s a múló élet irgalom.
A légbe fut az idõ, menny reped,
Megdermedt erekben fény ragyog,
Tátongó mélység mar ütött sebet,
Halál permete szárnyakra fagyott.
Vér-záporok a vég felé tétlen robognak,
A testét átadják a vég-poroknak.