Az erdő, mező meséi
Írta: reitinger jolan Dátum: Február 06 2009 17:46:39
H
Szétterült csapzott szárnykarokkal,
Ott a tengermélynyi űr felett,
Repült a fényes csillagokkal,
Szélhárfa, felhő és Nap veled.
Teljes hír
Turulmadár
Szétterült csapzott szárnykarokkal,
Ott a tengermélynyi űr felett,
Repült a fényes csillagokkal,
Szélhárfa, felhő és Nap veled.
Szállt, szinte lebegő gyönyörrel,
Beszívta, itta a levegőt,
Tárult a tér óriás öllel,
Szívében most meghalt az idő.
Szívében a meghalt idővel,
Vélte: röpke gondolat vagyok,
Egy villanás mi tova libben,
De vágyódva még tovább sajog.
S a sóhajtás mily diadalmas,
Ahogy halhatatlan égre tőr,
Mi most szakad fel egy hatalmas
Sziklából formázott kebléből.
Ki idelent állt talapzatán,
És dalát visszhangozták hegyek,
Ki viselte az élet zaját,
Míg megkövülten várt réveteg ...
És ahogy fentről letekintett,
Csodálkozott milyen önmaga,
Látta: haja fürtökbe mered,
Rezzenéstelen az ajaka.
S élettelen szeme, s keze,
- Ami pelyhes szárnyakkal kísért -,
Most újra szoborrá felébredt,
Hogy így daloljon az emberért.