Nem kérdezik már min tűnődöm én,
engednek szótlanul a múlton elmerengnem.
Egy régi kép kísért, túl esztendők ködén,
s e foszló emlék után tapogat olykor a lelkem.
Most röppen ittasan szívem - szegény mohó -,
gondolatom eképp zár bűvös boszorkány-körbe,
vergődöm lázasan, mint vihartól sodort
madár az ablak peremenén szárnyát összetörve.
Már nem vakítanak igéző igéretek,
lassuló szívem nem ver szilaj bolondul,
de mint az elromlott vén óraszerkezet,
csak egy órát jelez és össze-vissza kondul.
Igen, és idézi ködös gyermekkorom...
A lilaorgonát záporkönny permetezte,
anyám lázasan feküdt azon a napon,
életéért küzdöttek s elvitték messze-messze.
A fecsketorkokon elhalt a csepp harang,
aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak,
borzongva üldögélt a sok begyesgalamb,
s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak,
és akkor hirtelen a nyúrga út felett,
ahol a jegenyék zöld gyertyái égtek,
egy varjú vén szavát zengték az egek,
kiáltott bajt korán, borzongatón sötétet...
Elmúlt ez a nap is, de árnyat felidéz,
a szívem nyugtalan s vak félelem a társa,
néznek szelíd szemek, de a varjú kísért,
most... most... zeng fel gonosz, fekete károgása.