Most a szívekbe az alkonyat vet ágyat,
Vérszögbe halkul a finom-sebű élet,
Hangtalanná vált az útját szegett bánat,
Jajszavak verik fel a messzi vidéket.
Halálba andalgó magas meredélye,
Rideg folyama a didergő könyörnek,
Szirtfokon keresztje mered feketéllve,
A szent alázat nem örül soha többet.
S nem moccan a szárnya, csak árnya remeg már,
A mély csönd-fa tömörül lélek-bilincsbe,
Az ég felé vágtat a vérbe fagyott táj,
Fényt küld feléd az elakadt-szavú minden.
Véréből szőtt könnyfátyol párája terjed,
A sors sóízű közönye sebét marja,
A szív nem haragszik, beledermed,
Csak sír, zokog egyre, pedig nem akarja.