Ha majd tűnődésre szánod el magad,
Vedd észre mit rejtenek a lombok,
Van úgy levél tövén tetű tapad,
Megbújva, mint agyban szürke gondok.
És igaz, tüske van minden rózsaszáron,
S a tiszta, friss forrás alján iszap,
Idő kaszál minden rozsdás talányon,
Rémülsz, ha suhint és hulláma lecsap.
Néha sarkantyúznál sebes szelet,
Mert úgy látod dermedt a szárnya,
De loncsos tajtékba ültet nyereg,
Dísztelen, nem telik dús cicomára.
De miattad játszom őrt az éjben,
Magamba fájt csendemmel vigyázlak,
Hiába károg varjú fent az égen ...
Hallgatod, mit más mond, lehet csak látszat.