Lég remeg a messzi térbe hullva,
mint ágon nyíló selymes, lágy szirom,
homlokot tapintó érzés újra
magához von egy mélyült halk dalon.
Karjaink, ha mozdulnak a nyárban,
vér-andalgásban szívünk feldereng,
csörgedezve fut a kerge vágyban,
bércünk tetőin, s ölben, oda lent.
Ringatózva ölelésbe cammog,
ívelődünk, mint híd a víz fölé,
múlt-jövő a képzeletbe csapkod,
sisteregve lángot fon lét köré.
Álmok szöknek szemünk szögletébe,
borzongató szeszély tár féktelent,
ajkunk kehely e játék hevében,
míg csókot gyűjtve tölt be végtelent.