Vesztesek nagy dühével estem neked
- páncélos szíved, mint Bábel kőfala –
Vak hiteden rést kellett volna ejtsek,
de felnyílt ellenem lelked kőszava.
Faladra fontam a vérző szavakat
igékbe foglalva lelkem keservét –
Ádázul feszült a harcos akarat,
de kőszíveden minden érv elvetélt.
Mint falra hányt borsó, hullottak sírva
peregtek rám haszontalan szózatok –
Ütötted a szervát makacsul vissza,
s ténferegtek köröttem a sóhajok.
Vissza úgy kaphatom lelkem nyugalmát,
ha rád újabb és újabb ütést mérek…
Mint kölykétől fosztott medve rontok rád
az éj leple alatt jövök, s széttéplek.
