nincsenek fények,
széthullott minden
álmom semmivé lett.
Behunyom szemem,
magamat látom,
egyedül vagyok
a kietlen tájon.
Égboltom kapuja bezárult,
vágyam elcsitult,
nem kopogtat senki,
nincs kit beengedni.
Vihar korbácsolja testem,
a terhet egyedül hordja lelkem.
Magányos hegycsúcs,
hófedte szirtek,
nem kapnak választ a
miértek...
Göröngyös út a táj
mi a fény felé vezet,
vágyaim nincsenek,
a remény nyújt csak kezet.
Bûvös csókoddal
sodródtam a mélybe,
szívedig emeltél,
most nincs aki vár,
nincs vigaszom,
meghaltam karjaidban
egy fagyos hajnalon.
Szívem helyét tüskék sebzik,
hideg öleli , lassan vérzik.
Élvezni szeretném még a lét ízét,
látni a boldogság ezer színét,
adni önzetlenül, akkor is ha nincsen,
szeretni, s szeretve lenni, szabadon
nem bilincsben.
Odavisznek vágyaim,
hol boldogok az álmaim,
a csillagok kék egén,
ott vagyok boldog én.
Emlék,mit a szív nem felejt,
pillanat, mely titkot rejt,
Hûvös magányomban fázom,
nem ölel senki,
szeretnék a messzeségben
új világra lelni.
Életem színpadán,
a vihar is enyhül tán,
s a fuvallat,
hoz végre
nyugalmat.