A mennyben járok nesztelenül,
Fényben fürdök meztelenül,
Ahogy a jó Isten hagyja,
Úgy mosolygok fenn a Napba.
Minden álom olyan csodás,
Nincs Idő és nincs Valóság,
Csak a boldog meleg érzés,
Örökké egy lágy lebegés.
Nagy a zaj a nagy tömegben,
Osszák az észt a nagy melegben.
Ember tapos egy másikat,
Mert hát annak többet adtak.
Lent vagyunk a valóságban,
Nagy hajszában, pénzhiányban,
Kapkodjuk a mély levegőt,
Tépnek, zúznak – nincs már erőnk.
Ember az ember húsába tép,
Gyilkos hajsza, fejetlenség.
Nyomorult az istenadta,
Az emberséget megtagadja,
Elmegy egyik a másik mellett,
Segítségül rúg rajta egyet,
Szembe köpi, letiporja,
Mert hát az az ember társa.
Kínozza, majd meggyilkolja,
Mint egy kutyát, elkaparja.
Így élik a napjaikat
Káinok és Ábelek,
Szégyellem, hogy ember vagyok,
Még a testem is remeg.
Szellő lebbenti meg a hajamat,
A nyugalom szele az.
Átölel és simogat,
Az angyalok ringatnak
.
Zöld hegyeknek oldalában
Sétálgatok egymagamban.
Isten simogatja lelkemet,
Szeretni akarom a Földemet.
Nincsen semmi furcsa benne:
Gyönyörű és végtelen,
Hallom az élet énekét,
Itt él bennem, az énemben.
2009. 01. 09.