Lelkemnek súlya van, hurcolom magammal,
ledobnám magamról kimondott szavakkal.
Ajkamat még sem hagyja el most a szó,
gyötrődésem lelkemben még ott bolyong.
Hol a boldogság, melyik ajtót nyissam?
Hol szívem végre nyugalmat talál, s
nem vergődöm kétségek közt hasztalan,
minek is, ha rám senki sem talál.
Ha nem látják ezt a kínt,s nem érzik
bánatom. Hiába, nincs senki, ki levenné
e súlyos terhet, mit cipelek vállamon,
csak a közöny marad, s vele a fájdalom.
Hol kiáltsak a világba, hogy elég már!
Nem kell több éhezés, nem kell több halál!
Gyáva az ember, ki egymás szemébe nézni fél,
s elfordítja fejét, ha valaki félve enni kér.
Hova lett az őszinte, igaz szó, mely felemel,
s nem taszít, nem lök a sötét mélybe le.
Hol van egy szív, mely szeretni kész majd
akkor is, ha feladom, ha már nincs remény.