Mint sebzett madár, úgy bolyongsz,
megfáradt életed láncait vonszolod.
Ledobnád, de tudod nem lehet,
nyomja csak egyre sebzett lelkedet.
Gúzsba köt, s liheg a nyomodba,
mint vérszívó vad a véredet akarja.
Kétségek szövik rémséges álmod,
a világban már helyed nem találod.
Csapongsz a sötét viharos árral,
kapaszkodsz az ordító magányban.
Fejed lassan a földig lehajtod,
ne lássad a napot, ahogy ragyog!