Az éjszaka csendje fagyosra dermed.
E fagyos csendben sétálok haza,
Nem mással, csak magam.
Szívem egészen megszokta már a magányt.
Mint kihalt, kopár legelő
Úgy éreztem magam legbelül.
De lassan a Nap sugarai felbukkantak.
A Fagy olvadni kezdett,
S egészen meleg lett.
A kopár legelő éledezett.
Fű, virágok, majd fák nőttek,
Nem hittem, hogy ilyen még történhet.
S mégis megtörtént...
Ragyogás tölti be az egész utcát,
Szinte hallani lehet szívem dobogását.
E tiszta, üde képet, melyet most érzek
(S nem múlik el)
Nem másnak köszönhetem, csak Neked.
Mert nem múlik el...
Nem idill, nem képzelet, hanem valóság ez.
Itt, most, örökké...Veled.