Szeretettel ajánlom olvasásra ezt az allegóriát Mindenkinek nemzeti ünnepünk előtt, és különösen ajánlom Helen Beregnek, aki imádja a hexametert.
Előre is köszönöm a türelmeteket.
Új Lúdas
Propozíció
Hajdan Debrecenben élt egy szép szavú ember,
Fazekas Mihály néven jegyezve az ős anyakönyvbe.
Ifjúi hévvel hosszú időre beállt katonának,
majd megunva a harcot, írásra adta fejét.
Hamarost pompásan gördülő hexameterben
Lúdas Matyit vígan eldalolá: Íme a téma:
A pór fiú háromszori bosszúja földesurán, hogy
tisztes emberségre tanítsa Döbrög urát.
Tengernyi víz folyt le azóta a szőke Tiszán,
és félek: meghalt Fazekas Matyijával az Illúzió.
Mostan, tán kilenc - tíz emberöltővel idébb,
él kis hazánkban sok tört szívű, búskomor asszony.
Én vagyok egy, kinek tollat ad az Úr a kezébe,
mondjam el: női szemmel hogy fest múlt s a jövő.
(Te, bölcs Kalliopé, a keményebb lelkületű
férfi szavát figyeled: hogyan szövi sorra a sort.
Fájó szívem lágyabb állapotát ne feledd,
s lelkem láncfonalán, bús Melpomené, te vezess!)
Íme a téma: az Asszonyt, drámai hőst – aki bátor –
lám háromszor súlyt le a dölyfös, zord Hatalom.
Prológus
Időtlen idők óta a vén Európa ölén,
ősei földjén özvegyen él magában az Asszony.
Fehér lúdján kívül nincs neki senkije tán.
Legelteti lúdját az ősgyepű faluvégen,
mígnem egy tavaszi szép nap a domb tetejéről
messzire látva, isteni láng gyúlt asszonyi főben:
hogy ne adja lúdját ingyen, hogy húsán hízzon,
és lágy puha pelyhén melegedjen sok idegen.
Dús füvű legelőn volt mindig tartva a lúdja,
szép tollának nem volt párja messze határba.
És mire némi haszon lett volna belőle szegénynek,
vitték erőszakkal messze, idegen országba,
s megkopasztva, soványan kapta vissza, ha kapta.
Hűs, vad szelek szárnyán jött a távoli tájról
a hír: itt is, ott is lázad a föld fia már.
„Én, csak én tűrjek tovább, míg más kevesebbért
már fegyvert ragad?” - sírva kiált és lázad az Asszony.
S nem adja lúdját, de küldi kikérni a jussot.
S lett a lúdból égi Hattyú, hópihe tollú.
Több mint egy évig csodálta őt a világ.
Méltósággal ringott az ég tengere kékjén,
nincs és nem volt párja jelenbe’, s a múltba’ se tán…
Ezt megelégelve a rút idegen Hatalom,
vadászatra régi haragosát hívja, hogy ölje,
hogy pusztítsa, lője - mit képzel a lúd, a nyomorult -
hogy büszke hattyú képében tetszeleg odafenn.
Első elvonás
Sír idelenn az Asszony, hattyúi lúdja már kiterítve,
hópihe tolla pirosra vált büszke nyakán.
És kit épp hogy csak pörkölt a sörét tüzes árja,
most árván, magára hagyottan bujdosik úttalan úton:
rettegve fut, menekül, s kopók hada üldözi őt.
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
Otthon az asszony, szegény, újra terelgeti lúdját.
Megbomlott elme … Mondják, hogy beszélget a lúddal,
titkon legendát mesélve a hattyúi múltról.
Napra nap… újra kémleli, néz fel a hajnali égre,
s látni véli, hogy egy nap majd feltűn’ a vezérlúd,
hívva őket újra szállni - repülni a fénybe.
És várnak, szívüket emelve a csillagos égre,
és jaj, nem jön senki, ám mégis villan egy fegyver…
Megretten az asszony, mert érzi a bajt, de kibújni,
tudja e bajból – ördögi körből - mégse lehet.
Engedni kell hát újra a lúdját viadalra.
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
Oly jó lenne, ha máshova tudná küldeni őt.
Dús füvű rétre, szép tocsogóra, hol este
béka brekeg, és oly lágyan buggyan a fény…
És fordul a szerencse rúdja, s szárnyaszegetten,
tépve-tiporva, megnyomorodva tér haza lúdja.
Második elvonás
S újra regél az Asszony a csonka megmaradottnak:
hogy lám-lám, ne remélj, hisz nincs bocsánat a lúdnak, ha
jó haszonállatként hattyúnak véli magát.
Nincs kegyelem. S hogy ilyen többet eszébe se jusson
szárnyát tőből lemetszi az új Hatalom.
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
Elmúlt sok év. Távolba már nem néz ez az Asszony.
De újra dörren a fegyver, s zuhan le az égből
az indok az új viadalra,… s nincs mód kimaradni!
És vonulnak a ludak, a szépek, a hópihe tollal,
s tán újra kinő a szárnyuk, hiszi bizton az Asszony.
A hőn szeretett, féltett gyönyörű madarak
mennek újra kietlen tájra, zord idegenbe,
s hullik a tolluk s vérük a hóra, egyre csak egyre.
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
És múlik évre az év és nem múlik a fájás,
roggyan a láb, reszket a szív, s a lélek haza vágy.
És nem is lépnek, hős lelkük a testüket hozza
vissza a vérvörös úton. Fáj a szegény anya szíve,
asszonyi szíve, csak jaj, valahogy meg ne hasadjon!
Harmadik elvonás
De mert fél, hát bosszút kiált a sötét hatalom,
ő sem feledi a Hattyút: a szépet, a hőst.
És mit lehet tenni? Csak sírni, csak sírni csak egyre.
Mert újra elvész a mező, a selymes, dús füvű, kedves.
És a két szárny újra lemetszve, s új a parancs:
Legyen vörös mától minden lúdnak a tolla!
S jutalomból majd így kap ezentúl jó legelőt.
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
Hát nem! – mondja az Asszony – A lúd mindig is fehér
volt, s maradjon - miként Isten akarta – fehér,
hópehely tollú, csillogó, tiszta madár!
Nincs már mit félteni, önként viszi lúdját viadalra.
Retteg a szíve, a lelke, jaj, úgy reszket a lúdért.
S az önvérébe mártva a tollát, írja az égre,
- s izzó vére fénye az éjben messzire lángol -
hogy: elég volt, s végre legyen vége, legyen vége!
Ős Öreg Isten, jaj, te segítsd a szegényt!
Nézik, nézik a Hattyút az égen, a szépet,
s szerte a föld kerekén, jaj, nincs ki segítsen.
Sorsa csupán két heti hitt és vélt lehetőség,
s lehet, tán utolsó éneke zeng odafenn.
Harang sem kondul, s félek, - meghalt a Remény.
Epilógus
Öltözz fel jól! Új szelek fújnak. Új a tanítás:
elmúlt, ami elmúlt, borítsunk fátylat a múltra.
Nincs áldozat – mondják – hát bűnöst se keressünk.
A Hattyú halott tán és a lúd se sziszeg, s nem
nyújtja nyakát, csak rekedt hangon gágog időnként.
Nincs véres viadal, s a világ más hangra figyel.
Nézd a galambot, szerelmesen mint borzolja a tollát,
s békésen szedi a magot, mit eléje leszórnak.
Neki nem kell a mező, elvan a dúcban, etetni is könnyű,
és mily bájos az etető kézben a mozdulat is.
Hogy nincs pihe tolla, a hangja se, színe se oly szép,
ne tudj, ne láss, ne hallj, ne beszélj te ezekről!
S valld, hogy a hattyúnál, lúdnál szebb a galamb…
És ültetné az Asszony a lúdját, de nem ül meg.
S ha megül, s ha kikelt a kisliba, gyenge, erőtlen.
Nincs üde, friss legelő, csak a táp, mint lehetőség…
Tengernyi víz folyik tán még le a szőke Tiszán,
míg az idő tutaján szép révbe jut végre az Asszony.
Meghalt Mátyás, vele – mondják - meghalt az Igazság,
add, Uram, higgyük: erre rácáfol idővel az élet.
Íme az Asszony - ballada hőse – a megveretett.
Se legelője, se fehér lúdja nincs neki már.
De, mint szép torkában a mennyei dal, - az utolsó -
szíve mélyén parázsként úgy szunnyad a láng.