Hány esőcsepp mosta már el lépteink nyomát,
s könnyeinket száritotta megannyi napsugár,
bárányfelhőn messze szállt szerelmes szivünk,
s összetörte lelkünk a fájdalmas, bús magány.
Magával sodor az ár, utazom az élet vonatán,
mellettem csak úgy szaladnak az égig érő fák,
a szivem azt súgja, ne siess, kicsit még várj,
a régi állomás padján ülve megpihennék már.
Gyermekként kacagva futnék a virágos mezőn,
tarka pillangót kergetve a lágy tavaszi szélben,
lecsuknám szemem a selymes, puha fűben,
s érezném újra a mezei virágok bóditó illatát.
Játszanék megint ki nem mondott szavakkal,
ahogy egykor a szerelem szivemre rátalált,
s hagytam egyre messzebbre sodorjon a szél,
nyomán lelkemre virágot szór az emlékezés.