Zakkant vagyok, mindenki látja,
és ez lenne
a mostani versem tárgya...
Anyám - mesélik - elengedett
- de mért pont az üres kád felett?! -,
és bár elkapott,
pattanni azért kettőt hagyott,
igaz, nem nagyot...
Ötvenhatban, négyévesen
- no, az én anyám
még nem volt gyesen -
na lám,
a régi éra ára,
és hát ez is megváltozott mára -
lelkemet érte sok törés.
Bár nem fenyegetett börtön, és
nem is bántottak nagyon
- enyém is volt a népvagyon -,
a szenespince szűk ajtaján
- lehet, ma be se férnék
talán -,
érték
akkor se jutott haza,
bár más volt a mérték...
Laza
gyerekkor,
bár szűk anyagiak,
ekkor
már nem volt kit hívnom nagyinak,
az utca nevelt,
de nem voltam levert...
Kevert,
vodka és Kocsis Irma
- jól jönne e helyt
egy lelki radír ma -
bő csikktermésű járdasziget
- ezt nem mondtam eddig senkinek -,
s a koldús kalapját kifosztva
nem volt gondom kvártélyra, kosztra...
Aztán mielőtt
benőtt
a fejem lágya,
beteljesült
a kamasz tavaszi vágya...
Ágya-
mon a nő! Alma-
szerű keble halma...
- erről szólhatna minden dal ma!
Delnői didik dideregtek.
Bimbói szalutáltak a hidegnek,
és ez minden pénzt megér,
melengette a kamasztenyér...
De jaj, a mámor köde oszlott,
a látvány megfosztott
mindtől, mi nemes,
hisz' jól fes-
tett, míg hatott a feles...
A fes-
lett matracon
szakadt cafka foszlott,
nem is nagyon
értettem, hogy lehetett pont ott!
Hová lett a delnő? És hová az álmok?
Álnok
valóság vésett vart lelkemre.
Rendbe
ebből se jöttem soha,
de hosszú még
a lelki sebek sora...
Nem folytatom mégse,
belelógtam így is az estébe,
de mesélhetném reggelig.
Van tanulság. Éspedig
ha nem lett volna semmi más,
már ennyitől is lehettem gyagyás!