Állsz némán mozdulatlanul,
tekinteted messze réved el,
szemben ott a túloldalon
nincs más csak kőrengeteg.
Szíveden is ott ül egy,
súlya lassan a mélybe húz,
ledobnád magadról,de nem tudod.
Állsz némán mozdulatllanul,
tekinteted messze réved el,
hiába tárod ki ablakod,
rajta a fény hozzád nem jut el.
Bánat nyomja most lelkedet,
erőtlen,gyenge két kezed,
úgy húz egyre le ez a kőrengeteg.
Kőrengetegből építettél falat,
mely nem engedi át a reményt,
úgy lépnél csak egyet-egyet,
hogy tudjál újra megbocsájtani.
Lábaid nem visznek sehová se,
békítő szó sem hagyja el ajkadat,
összeroskadva ülsz az ablakod alatt.
Holnap majd új nap virrad rád,
s hoz majd hitet, új reményt,
talán majd jelet is küld az ég,
hogy szíveden felolvadjon a jég.
Ha majd újra kitárod ablakod,
s érzed, megérint a fény,
lesz majd elég erőd megbocsájtani.