Hagytam, hogy az élet
röpitsen egyre messzebb,
s a szél lassan hordja szét
a tarka mezők bóditó illatát.
Hogy majd szemem lecsukva
selymes fűben megpihenve,
újra érezzem az aranyló nap
ezernyi csillámló sugarát.
Nyári szikkadó melegben
járni a zöldellő végtelen határt,
s hűsitő lombok árnyai alatt
ábrándozva még gondolni rád.
Látni szép szemed varázsát,
ahogy csábitóan felém mosolyog,
s érezni ujjaid érintését, amit
még most is csak hagyok,hagyok.
Hallani még ahogy az öreg vonat
kattogva indul a sineken tova,
kezed búcsút int, s nem értem
kicsi szivem miért is oly szapora.
Játszi könnyedséggel dobtam el,
bár lehetett volna máshogy is.
Szerelem gyújtotta szikra volt,
mi egykor egymáshoz verset irt.
Marad utána pár titkos gondolat,
s a miértek, csak szavak, szavak.
Nyomában jár már az őszi szél,
többé a régi nyár sem hivogat.