P-33 Marakesh
Írta: nappalyazat Dátum: Augusztus 04 2009 08:19:21
M
Grandiózus: nyüzsgés, tülekedés, zsivaj, szagok, illatok, kígyóbűvölők, fotósok majommal, műkobra-árusok, rengeteg étel, mesemondót körbeülő turbánosok, hastáncosok csadorban, berber zenészek, zsonglőrök, mindenféle dobok, frissen facsart narancs, grapefruit, lime.
Teljes hír
P-33 Marakesh
Busszal érkezünk Marrakeshbe, ahol már a leszálláskor koldus-, árus- és vendéglátóhad fogad minket. Taxit fogunk, gyalog messze lenne a medina, ott bent viszont már tilos az autós közlekedés. A sofőrrel meglepő módon hiába alkudozunk, hiszen közli, hogy az első ár az alsó, ez magyarul annyit tesz, mint fix ár, náluk ez a ritkább, nyilván azért fejezik ki magukat ilyen furcsán. Nem is visz el a medina bejáratáig, öt percet sétálunk még onnan a főtérig. Grandiózus: nyüzsgés, tülekedés, zsivaj, szagok, illatok, kígyóbűvölők, fotósok majommal, műkobra-árusok, rengeteg étel, mesemondót körbeülő turbánosok, hastáncosok csadorban, berber zenészek, zsonglőrök, mindenféle dobok, frissen facsart narancs, grapefruit, lime. A hatalmas négyszögletes tér egyik oldaláról nyílik a medina. Senkit sem akadályoz meg a hatalmas hátizsákunk abban, hogy áruját kínálja, illetve a jól bevált (?) hívószavakkal csábítson minket vásárlásra vagy másra (’spicegirl’, ’spicey girl’, ’jenniferlopez’, ’shakira’, ’gazelle’ stb. stb. stb.). Magamra öltöm a láthatatlan szemellenzőt, s törném az utat, de hiába. Egyre kérdezgetik tőlünk, mit akarunk, de nem válaszolunk, hiszen nem akarunk vásárolni, szóba elegyedni, teázni, ismerkedni, kóstolni, mivel félünk, nem tudnánk levakarni őket magunkról. Aztán megunom a dolgot – nyomja már a vállamat a hátizsák – és elárulom az egyik utunkat keresztezőnek, hogy melyik szállodát keressük, el is vezet minket, s mivel nem tartja a markát, gyorsan elbúcsúzunk tőle. Egyébként kiderül, hogy a medina bejáratától három percre lakunk. A mosolytalan személyzet a „társalgóban” ültet le minket, mentateát kapunk, s vagy félóra múltán végre beazonosítanak minket, vagyis megtalálják a foglalásunkat. Kézzel lemásolják az útlevelünk valamennyi oldalát, vakaróznak még kettőt-hármat, aztán megmutatják a szobát. Minderre a műveletsorozatra öten kellenek, persze többnyire egyikük sem csinál az égvilágon semmit. Egy kis városi túra után randizunk a sivatagot megjárt barátainkkal. A gigantikus főtér estére ételédenné alakul át. Az egyes éttermek – egy pult, s négy–öt hosszú pad székekkel – be vannak számozva. A 37-est keressük, ki tudja, miért, de ma úgy látszik nem nyitott ki. Így egy másik szám alá ülünk be, azaz, hogy hagyjuk magunkat bevonszolni, a külső úton étlappal csábítgató vendégfogók által. Amint helyet foglalunk, tapsvihar, éljenzés, kurjongatás fogad minket a szakácsok felől, nyilván nem nekünk gratulálnak, hanem az „ügynököknek”, amiért újabb vendégeket halásztak. A vendéghalászok feladata nem csak a forgalom növelése, hanem az asztalok megszabadítása a minduntalan odatolakodó koldusoktól. A koldulás itt szakma, a gyerekek kicsi koruktól űzik, s van rejtett formája is, amikor is tízes pézsés csomagot próbálnak rásózni a falatozó turistára. Már érkezik is automatikusan az előétel: Marokkó-saláta (olivás-paradicsomos-oregánós mártás tunkolókenyérrel), illetve egy tál mindenféle színű, friss olívabogyó. Főételnek tagine-t és kuszkuszt választunk. Evés közben hajlott hátú– rajta kisgyerek – koldusasszony szemel ki magának, a vendéghalászok elhessegetik. Hamarosan egy zöld egyenruhás zsandárm lép hozzám, furán mereszti rám a szemét, majd az ételhalászok jobb belátásra bírják. Nem sokat értek az egészből, de később kiderül, hogy a koldusnő bosszúból, amiért nem tejeltem neki, riasztotta a csendőrt, hogy az fedjen meg „lenge” öltözékem – hosszú farmernadrág + ujjatlan top – miatt. Hozzátartozik, hogy bár a turisták zöme sortban, pólóban flangál mindenhol, a törvény szerint váll, hát nem maradhat fedetlen, aztán vagy alkalmazzák a szabályt, vagy nem. Állítólag a medinában sem kell meglepődni, ha a rendőr odalép hozzád, s rálegyint a válladra. Természetesen mindez a kellemetlenség csak a „gyengébbik” nemet sújtja. Érkezik a számla, mindenki belead, jattol is, hiszen az árak kellemesen alacsonyak, de a végén mégis hibádzik valamennyi. Tanácskozunk, étlapot kérünk, nem adnak, várják, hogy fizessünk, megy a huzavona, valaki még belead. Kiderül, hogy az ingyen előételért és a kenyérért is fizetni kell. Az összeg még mindig nem stimmel. A pincér már unja a várakozást: „na jó, mennyi jött össze”, s így kezd válik világossá, hogy végig hasalt. (A piacon is így megy, van mérleg, előre bemondott kilóárak, de a végén a kofa a fejét vakarva, hasra ütés-szerűen állapítja meg az összeget, amelyből aztán alkudjon, aki mer). Most tehát már egyre hangosabban követeljük az étlapot, s miután megkapjuk, az alapján megírjuk a saját számlánkat. Majdnem fele az övéknek. Így aztán végül belátják a „tévedést”.
Az evést és jogvédést követően átszállingózunk a szomszéd „hostelbe”, ami már tényleg felér egy palotával. Van luxuslakosztályuk is, akkora káddal, mint a szobám. Persze, hogy tartozik hozzá egy beépített hammam és egy óriásterasz, ahonnan rálátni az egész – egymilliós – városra, na meg az Atlas vonulataira.
Este vissza a szállóba, relatíve korai fekvés. Hajnali fél 5-kor müezzin ébreszt, méghozzá annak is a fenyegető fajtája, majd’ öt percen át zeng, egészen horrorisztikus élmény.
Utolsó napunkon vastag dunsztréteg burkolja a várost, s ez így is marad estig – talán egy csepp eső, ha kifakad –, így aztán mindenki kótyagos. Reggel megiszunk „a cup of tea”-t Cesca honfitársaival (kész vagyok ezektől a beidegződéseiktől) a varázslatos teraszon, aztán még egy utolsó shoppingtúra, bár inkább csak nézelődés, látunk teknősöket almák gyanánt egymásra hányva, hüllőket mindenféle korban, méretben, színben, sokat halottan is (kipreparálva). A szörfparadicsomban már kaptunk ízelítőt a személyi kultuszról, de igazán itt teljesedik ki: minden egyes bolt, üzlet, étterem jól látható helyen helyezte el az ifjú (35 éves) király fotóját, sok helyütt a papakirály is látható, aztán van királyfi gyerekkel, meg mindenféle egyéb beállításban, sminkelve, retusálva.
Délután baráti, ám vérprofi idegenvezetést kapunk. Megnézzük a régi iskolát, amely egészen a múlt század közepéig működött, azóta csak múzeumul szolgál, régen több száz gyerek lakott bent egyszerre, kb. 2 négyzetméter jutott egy emberre. Gyaloglunk tovább, megcsodáljuk a palotákat, a várbörtönt, a zsidónegyedet (ide üldözte őket a spanyol inkvizíció, de persze nem volt maradásuk), s a volt rabszolgapiacot (korábban fekete, később fehér rabszolgákat árultak itt).
Este új úti célok felé vesszük az irányt, taxi, vasútállomás..