Így nő fejünkre minden,
mint hó fedi a csúcsokat.
Egyre vastagabb a gond,
jég szántja csontomat.
Tollal karcolok betűt,
papírra fagy a gondolat.
Jégvirág rózsa a szó,
szárának rajzolok porhavat
Kegyetlen had az idő.
Masíroz életünkön át.
Sáros csizmával hagyja
lelkünkben, méretes nyomát.
Végül az ember leül.
Körbenéz! Napot nem remél.
Fáradt testének húrjain,
fekete rút alak zenél.
A kenyér is elfogyott.
Vázában görnyedt a virág.
Testem tengere elfolyik.,
cseppjébe fullad a világ.