Ősi fájdalom gerjedez testemben
Mint a sav, mely lassú kínnal éget
Kavicsszilánkjaim úgy gurulnak széjjel.
Sajgó hiányod sziklákat görget
Lélekrezdülésbe kövült mozdulatok dobbanása
Szakít fülembe, üvölt a csend suttogása.
Mint néma szavak sátrát húzlak magamra
S míg elmém a sötétségben gubbaszt
Gondolataim rétegén a remény magja szunnyad.
Összejajdul bennem az utolsó könnycsepp
Mi végig szánt mélyen arcomon
Keserű látomás gyűr, mégis hagyom.
Kitaszított vad vagyok a kies vérmezőkön
Ragadozók prédájává leszek
Marcangolják porig égett testemet.
Védtelen vagyok a pillanat tenyerén
Mely görcsbe markolva rángat
Reszketeg kezével orvul újra támad.
Lassan megnyugszik agyam dübörgése
Létsíkjaim peremén félve egyensúlyozok
Életem tükördarabjait újra gondolom.
Üldözöttként érkezem egy más világba
A tér ajka felzokog, s míg fájdalmát hallgatom
Széttépett szívemet az égre láncolom.
Folyvást megszülöm magam
Lelkem felkarol, s repít a végtelenbe
S óvón átbillent valós jelenembe.