Állok egy világ előtt
Korai még az árnyalt éjjel
S kicsi emberként nézek széjjel.
Megannyi kép, megannyi álom
Megannyi tükörben az alkotót látom.
Hol egy vonás, hol egy ecsetnyom,
S mindenhol ugyanaz a benyomásom.
De szemem világa megakad egy képen,
Mely éppen megakadt szemem ügyében.
Átsiklok a rétre, hol egy ember
Az ázott, harmatos füvön térdepel.
Kezében az ecset, s tábla előtte,
S szebbet alkot, mint bárki előtte.
Bűvös arcán torzulnak barázdák,
S a komor vonások kirázzák.
Majd megint más, egy magányos elme,
Mely műalkotást e képből vélne.
Rétről az árnyba térek át,
S nem látom az erdőtől a fát.
Nem látom a művészt, csak az éjjelt,
Mikor álomként jelenítette meg a képet.
S telnek az évek, őszülő bölcs művész
Kinek tehetsége vasfogak során nem vész.
Előveszi újra a régi képet,
Hogy alkosson egy szépet.
Majd befejezi az életművét,
S elhelyezi itt a képét.
S megannyi ember csodálatára legyen
De elsiklik felette megannyi figyelem.