Mikor későn eszmél az ember,
s szíve mint háborgó tenger,
felébred benne az élet vágya,
az igazi társra rátalálva.
Elkéstem s lekéstem életem,
csak az álom mi maradt énnekem.
A hangod mely mindíg oly távoli,
s az idő míg újra hallom, messze, de pokoli.
Arcod megsimítni kezed fogni,
a nap alatt nem lehet,
csak szelíd éjszakán s mint szelíd képzelet.
Eddig éltem álomban, s most, hogy megláttam a napot,
csak azért vágyok a sötétre, míg alszok mindent megkapok.
Ha reámtör a sírás már azt sem titkolom,
szívem elédöntöm ez lelki oltalom.
Félek elveszítlek, bár nem vagyunk egymásé,
Éltetőm vagy nekem, mint nap a fáké.
Kimondtad, elhiszem, de nehéz elviselni,
s ha csak két nap lenne is az élet,
boldogan és sírva fog az telni.