P-04 - A kiválasztott
Írta: nappalyazatosz Dátum: Október 29 2009 05:22:05
H
Visszatartotta a lélegzetét. A világ elmosódott, az őt körülvevő tárgyak és a levegő sűrű masszává álltak össze; nem hallott és nem érzett semmit, csak szívévnek fájdalmas, súlyos dobbanásait ...
Teljes hír
A kiválasztott
Visszatartotta a lélegzetét. A világ elmosódott, az őt körülvevő tárgyak és a levegő sűrű masszává álltak össze; nem hallott és nem érzett semmit, csak szívévnek fájdalmas, súlyos dobbanásait a mellkasában, és a halántékának nyomódó hideg fémet.
- Azt mondtam, kinyírom, ha nem kapom meg, amit kértem, hallják? – üvöltötte a férfi a bankfiók előtt álló rendőrök felé.
Ő volt az utolsó túsza, a többieket már elengedte. Azt követelte a rendőrségtől, hozzanak neki egy golyóálló üveggel ellátott autót a bank elé, és hagyják elmenni; ez esetben elengedi őt.
- Meglesz az autó, csak pár percet kérünk – válaszolta a rendőrök vezetője.
Negyedóra telt el, míg a kocsi megérkezett, de számára éveknek tűnt. Ezalatt az idő alatt többször érezte, hogy a fegyver, ha lehet, még erősebben nyomódik a fejéhez, már-már átszakítja a bőrét. Majd motorzúgást hallott; a férfi megragadta, és taszigálni kezdte a leparkoló autó felé. Feltépte az ajtót, beugrott a volán mögé, őt pedig a földre lökte, és elhajtott. A rendőrök is autóba pattantak, és hangos szirénázás mellett üldözni kezdték a rablót. Őt a mentősök vették kezelésbe.
- Hogy érzi magát, minden rendben, megsérült? – kérdezgette az egyik orvos.
- Jól vagyok – válaszolta remegve. Megmasszírozta a halántékát. A pisztoly csövének helye még mindig fájt.
- Megérkezett a pszichológus, beszélhet vele, ha akar. Nem könnyű egyedül feldolgozni egy hasonló megrázkódtatást.
- Nem szükséges, jól vagyok. Különben sem… - itt megakadt.
- Tessék?
- Nem ölt volna meg – bökte ki végül.
- Szerencsére volt annyi esze az ürgének, hogy a fegyveres rablás mellett ne kövessen el egy gyilkosságot is. De ezt nem tudhattuk előre.
- Én tudtam – válaszolta elhaló hangon.
- Jól van, ahogy gondolja – nyugtázta csökönyösségét egy bólintással az orvos – Üljön be a kocsiba, hazavisszük.
- Nem, köszönöm, sétálok egyet – mondta, és lassan nekiindult. Átverekedte magát az újságírók gyűrűjén („Milyen érzés volt?”, „Lepergett ön előtt az élete?”, „Nagyon félt?”), majd elhagyta a rablás helyszínét. Ahogyan keresztülsétált az utcákon, egyre csak azt motyogta maga elé, amit korábban a mentősnek: - Nem ölt volna meg. Nem ölt volna meg. Tudom.
Valóban tudta, hogy a férfi nem ölte volna meg. Azóta volt ilyen biztos a dolgában, mióta két hónapja túlélte azt az autóbalesetet. Frontálisan ütközött egy másik autóval, mindkét gépjármű a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, a másik vezető a helyszínen szörnyethalt, neki több bordája, a két karja és az egyik lába is eltört, belső vérzése volt, és átmenetileg elveszítette a látását. De túlélte. Senki sem értette, hogyan. Egyébként is csodaként fogta fel, hogy megmenekült; de az eset hihetetlenségét tovább fokozta valami, ami két évvel azelőtt történt vele.
Késve érkezett a repülőtérre, szinte beesett a check-in pult mögé, annyira sietett. A csomagját feldobta a futószalagra, majd rohant tovább. Ha csak egy perccel később érkezik, már nem engedik fel a gépre. Amikor három óra repülés után az utasok furcsa kattanást hallottak, és a gép rázkódni, majd süllyedni kezdett, meghűlt ereiben a vér, és arra gondolt, bárcsak egy perccel később ért volna a reptérre. Szinte biztos volt benne, hogy meg fog halni. Zuhanás közben behunyta a szemét: olyan erővel szorította össze a szemhéját, hogy már szinte fájt. Várta, hogy véget érjen, megszűnjön minden. A gép szörnyű csattanással ért földet. A következő emléke az volt, hogy tűzoltók szabadítják ki a roncsok közül: a gép kétszáz utasa közül mindössze tizenöten maradtak életben. Először nem is értette, hogyan lehetséges ez. Majd arra nem tudott választ találni, miért éppen ő. Két évvel később, mikor azt a bizonyos autóbalesetet is túlélte, kezdett megfogalmazódni benne valami. Neki küldetése van.
A mai túszdráma után szinte biztos volt benne: nagy dolgokra hivatott. Nem lehet semmi más magyarázata annak, hogy Isten háromszor is kirángatta a halál torkából. Azon kezdett el töprengeni, vajon mi lehet az a nagy dolog, melyet ezután kell véghezvinnie, amelyből kifolyólag akár hős is lehet, vagy ha mégsem, mindenesetre az egész világ megismeri majd. Másokon fog segíteni, hasonló tragédiák túlélőinek; megkönnyítve nekik a szörnyű trauma feldolgozását. Esetleg könyvet írhatna csodálatos megmeneküléseiről. Vagy mi van, ha pár év múlva felfedez valamit, ami milliók életét fogja megváltoztatni? Ezt az utolsó ötletet azonban csakhamar elvetette, hiszen könyvelőként dolgozott, és nem látott esélyt arra, hogy két éves mérleg elkészítése között előállíthassa a rák ellenszerét.
Miközben ilyesféléken gondolkozott, szép lassan hazaért. Az utcájában épp felújítási munkálatok zajlottak, a munkások az állványzaton bontották a vakolatot; a ház előtt pedig a szomszéd kisgyerekei labdáztak. Még mindig azon töprengett, mivel válthatná meg a világot; gondolataiba merülve körül sem nézett, amint átkelt az úttesten. Mélázásából fülsüketítő fékcsikorgás rázta fel.
- Ember, nem tud vigyázni?! – kiabált felé az autó vezetője – Ki látott már ilyet, sétálgat itt az út közepén! – tette hozzá fejcsóválva, majd tovább hajtott.
Igazából tudott volna vigyázni, de nem nagyon akart. Úgy gondolta, rajta már nem fog semmi. Sem ütközés, sem zuhanás, sem fegyver. Ő mindent túlél, hiszen küldetése van.
A ház elé érve keresgélni kezdte kulcsait. Miközben a zsebében kutatott, a szomszéd kislány mellé somfordált, és viccből megdobta a labdával. Az ijedtség következményeképp kiejtette a kulcsot a kezéből. A kislány kuncogott ügyetlenségén. - Elmész te a… - kezdte, majd egy lépés tett a gyerek felé. Az szintén hátrált egy métert, még mindig nevetve.
Ekkor valaki felüvöltött.
- Vigyázz!
Felnézett, de mozdulni már késő volt. Egy jó egyméteres átmérőjű vakolatdarab zuhant lefelé a tetőről, és csapódott a földbe azon a helyen, ahol egy pillanattal ezelőtt még a csínytevő kislány állt. A gyerek felsikoltott. A kő a kiválasztottra esett, és maga alá temette. Ha nem halt volna szörnyet azonnal, még lett volna ideje ráeszmélni, hogy valóban feladatot szánt neki az ég, de küldetése nem olyan értelemben volt nagy dolog, ahogyan azt ő gondolta.