P07 - Reszkess szupermen!
Írta: nappalyazatosz Dátum: November 02 2009 20:28:00
H
Úgy egy hónapja, egy balszerencsés hétfő délutánon döntöttem el, hogy ezentúl mindennap teszek valami jót. Gondolom, sokak képzeletében már meg is jelent egy kedves...
Teljes hír
Reszkess Szupermen!
Úgy egy hónapja, egy balszerencsés hétfő délutánon döntöttem el, hogy ezentúl mindennap teszek valami jót. Gondolom, sokak képzeletében már meg is jelent egy kedves, barna copfos, őszinte szemű tizenkét éves lányka, aki valamilyen gyermeki rosszaságot követett el, s most lelkiismeret furdalása van. Nos, a barna stimmel, bár a copf eltűnt, a kedvességben és az őszinte szemben is sokan kételkednek, ami pedig az éveket illeti, már a huszonkettőt is elütötte felettem az élet kegyetlen órája. Mégis, az elhatározás szilárdan ott mozgott bensőmben, valami jót kell tennem ebben a világban, bármi is legyen az!
Aki azt hiszi, oh, milyen könnyű feladatra vállalkoztam, ki kell hogy ábrándítsam. Jót tenni igenis nehéz. Az első napokban árgus szemmel kerestem az éppen elguruló forintokat, a nehéz batyukat cipelő nénéket és a zebra mellett unalmasan ácsorgó öregurakat. De hiába. Az első nap termése csupán egy vízbe esett méh kimentése volt a kerti víztárolónkból. Kezdetnek nem rossz. Nem adtam fel, s hittem, hogy küldetésem van, mégpedig az, hogy jót tegyek embertársaimért. Kezdtem szuperwumenként érezni magamat, olyannyira, hogy legközelebb egy zsúfolt buszon léptem akcióba, egy édesanyának segítettem leszállni a babakocsijával. Pillanatok alatt testem működésbe lépett, kezem megragadta a kocsi egyik végét, s már vittük is lefelé a hahotázó kisbabát. Mindössze három lépcső volt. A két piszkafa karom helyén - nem számítottam rá - megremegett e súlytól. Ajjaj, csak ezt bírjam ki! – suttogtam magamnak. Nem történt katasztrófa, hacsak nem jelent-e bajt, hogy az útra lelépve azonnal felmerült bennem, vajon tényleg ez lenne a küldetésem?
Jócselekedetek egy zord világban, ahol a szívünk lüktetve kiabál, ahol a szemünk sírva zokog, s ahol a lelkünk hasad a sok-sok fájdalomtól. Oh, hol élsz Te! Olyan fontos lényekkel küzdünk meg nap mint nap, mint az Élet s kedves ikertestvére a Halál. A küzdelem sokszor még a legerősebbeket is megtöri, s felemészti minden energiánkat. Reggel felkelve magunkra öltjük páncélruhánkat - kinek erősebb, kinek vékonyabb -, s harcba indulunk. Olykor csak egy üres ülőhely, egy szabad parkoló vagy épp a főnök elviselése a tét, máskor maga a túlélés. Túlélni egy napot a csatamezőn, ahol olyan sokan elhullottak már. Vajon hol fér bele egy ilyen kemény és félelemmel teli küzdelembe az én küzdelmem, hogy valami jót tegyek?
Nos, belefér, az én világomban mindenképp, még ha az csak egy méhecske is…