P24 - Küldetésem van?
Írta: nappalyazatosz Dátum: November 22 2009 17:34:33
H
Játszok. Elképzelem magam. Azt hiszem, írói tehetséggel áldott meg az Úr. Híres író vagyok, hatalmas elhivatottsággal. Küldetésem van.
Teljes hír
Küldetésem van?
Játszok. Elképzelem magam. Azt hiszem, írói tehetséggel áldott meg az Úr. Híres író vagyok, hatalmas elhivatottsággal. Küldetésem van. Írásaim hatására megváltoznak az emberek, szeretet gyullad a szívükben, árad a béke.
Megijedek. Elhivatottság? Ki hívott engem? Mire hívott? Küldetés? Ki bízott meg és mivel?
Borzongató a gondolat. Félelmes. Forró és hideg egyszerre, vonz és taszít, elkápráztat és vakká tesz.
Madár vagyok. Apró fióka. Minden porcikámmal éhes vagyok. Várom az eleséget. Mohón esek neki a gilisztának, amit szüleim hoznak. Két gilisztát sikerül megkaparintanom. A másodikat a tesóm csőréből. Finom. Szép a világ!... Szundikálnék kicsit. A tesóm mozgolódik, nem tud aludni. Taszítok rajta egy nagyot. Most már van hely bőven. Nyugodtan alhatok.
Ha tehetségen van, azt kaptam. Ajándékba. Nem az én érdemem, ezt tudom. Vigyáznom kell rá, és mint az okos szolga a talentumokat, sokasítanom, fejlesztenem kell magamban. Ha a körülöttem élők nem segítenek a fejlődésben- munkával, kritikával, szeretettel – megrekedek. A fejlődéshez hozzáteszem az akaratomat, de a többi közös érdem.
Ha hívtak, tudom, ki hívott, de figyelmen kívül hagyom Őt. Itt kellene lennie bennem, de nem gondolok Rá. Tudom, hogy szeretetre hívott, mégis erővel törtetek saját céljaim felé.
Emlékképek villannak fel előttem. Pöttöm kislány a buszon, talán négy éves. Rám csodálkoznak, hogy hangosan olvasom a reklámtáblákat. – Nahát?! Ötödikesen az iskolaudvaron a leendő osztályfőnököm: - Kié ez az okos, szép kislány? 18 évesen akarok lenni régész, sebész, filozófus, tanár, balettáncos és színésznő. Úgy egyszerre. - Mit kezdjünk ezzel az eszement lánnyal? Talán a nevelési tanácsadó? Aztán váratlanul robban a bomba, izzik a Föld, lángol a szerelem. Akarok lenni feleség és anya, gyermek és testvér, szerető és barát, a minden: a Minden. És jönnek a gyerekek szépen sorban.
Megnőttem. Tollaim erősek. Hív az a gyönyörű, jó szagú, selymes valami. Elrugaszkodok, és siklok a bársonyos melegségben.
Mennyi mindent kapok! Amit nem kapok meg, megszerzem. Úgy tudom, legfőbb feladatom a család. Erős vagyok, ügyes és büszke. Nem akarok már sem régész, sem orvos, sem semmi egyéb lenni. De nem vagyok jó családanya sem. Megteszem a kötelességem, ám nem vagyok velük teljes szívemmel. Valamit mindig visszatartok. Úgy magamnak. Időt, gondolatot, szeretetet.
Süt a Nap. Aranyló búzamezőt ringat a szél. Ott alattam a reggelim. Bukóba fordulok. Dörrenés. Éles fájdalmat érzek a szárnyamban. Jaj!
„Az emberélet útjának felén…” Halva születetik egy kislány. A hatodik gyermekem. Nagyon fáj. Még ma is…
Lassan világosodik. Hol vagyok? Valami fehér van a szárnyamon és nem tudom mozgatni. Egy kéz vizet és élelmet tesz elém. Nem félek.
* * *
Ebben a fájdalomban jött felém. Átölelt, megvigasztalt és megerősített. Amikor két év múlva a kisfiam is meghalt, megkérdezték a kórházban: - Hogy bírod ezt elviselni? Azt mondtam, hogy csak Vele lehet elviselni. Ma is úgy gondolom.
Játszottam. Jó volt játszani. Küldetés? Szavakkal a szeretetért? A szavak csak szavak. Szépek, vagy kevésbé szépek, harmóniát, vagy diszharmóniát sugallnak, igazak, vagy hamisak. Bármilyenek is, árulkodnak. Az őket formáló lélekről.
Mint méltatlant, választhat akár engem is. Ahogy annakidején Jónással tette. Ő lát engem egész nyomorúságos valómban. Talán jó lennék még valamire?
„- Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé…” Hetvenkettőt akkor kiválasztott. Ugyan mit tud kezdeni most egy önként jelentkezővel?