Mint ki éveket töltött a föld alatt,
s fényre nyíló ajtaját őrizte vaslakat,
küzdve, reménykedve, kaparta a falat,
körmei elkoptak, csak kitartása maradt.
Már veszve látta a holnapot,
csaknem megátkozta a fájdalmas tegnapot,
mígnem rést ütve a falon meglátva a napot,
új erőre kapva, tép ajtót és lakatot.
-Egyszer csak kijutok s fellélegzek végre,
mocskos arccal nézhetek az égre,
a fényen majd megtisztul szívem sáros vére,
boldogan kiáltok: A büntetésnek vége!
És keresem újra ki lakatom reszelve,
segített kitörni. Szívem csordultig megtelve,
ha sok hónapot húztam is verembe temetve,
a csendben erősödik az ember szerelme.
Köszönöm a csodát, hogy felsegítettél,
szerelmes szívemből, szívkelyhedbe mertél.
Nem féltél, s feledtél, ha nem is kerestél,
de szavaiddal engem szívedig emeltél!
Köszönöm!