Ablak előtt állva figyelem a kertet,
sok veréb és cinke, etetőből naprapőrét perget.
Kósza leveleket szólít a hideg szél,
ágról leszakajtva már semmitől se fél.
Kergeti az udvarban, majd halomba rakja,
de csak a sarokban, hol nincs semmi hatalma.
Ott megforgatja s újra leteszi,
mint festő ecsetjével, formába rendezi.
Színes művét aztán, az esőre hagyja,
de apró mozaikra, csak téli fagy faragja.
Bíbor, barna, sárga, színt visznek a szunnyadó világba,
így lesz szürke tájnak, szép, pasztell virága.
Jönnek madaraink, járják az etetőt,
ellepik a fákat, bokrokat, és tetőt.
Néha jő egy karvaly, közéjük vágva,
elvisz egyet-egyet hívva "vacsorára".
Akkor csend, s megint a nyüzsgés,
ahogy elkezdődött, folytonos a sürgés.
Megint készülődik, feszeleg a felhő,
mígnem alászállva, kiszakad és elered az eső.
Reggel köd volt, estvére is az lesz,
csaknem földig nyúlik e sok víztől az eresz.
Néha, csak hogy tudjuk ott van, láthatjuk a napot,
s bizakodva várjuk a bujkáló holnapot.
Hideg van, fúj a szél, az emberek fáznak,
begombolt lélekkel, csukott szívvel járnak.
Arcuk olyan mint az őszi táj,
fakó, kihalt, csorba cseréptál.
Magányukban a fénytől is félnek,
pedig életükön, önmaguk a bélyeg.