Küldetésem nehéz, nem tudom titkolni,
Minden gondolatom, le akarom írni,
A világ kemény gyakran, s kegyetlenül szürke,
Színes versek nélkül nagyon beszűkülne
Nem sok, amit teszek; írok éjjel-nappal,
Vakon nézek szembe a pusztuló holnappal
Az öröm oly kevés lett, sivár most az élet,
Ami maradt nekem; annyi, hogy mesélek
Mesélek a szépről, jóról és gonoszról,
Meg erről a léha, kifordult világról,
Szövegeket írok, lázongó verseket,
Szívem mélyén termett, gyengécske rímeket
Elviszlek messzire, ahol nem kell többé félned,
S jobbak az emberek, mert van bennük lélek,
Szeretet vesz körül, romantika s szépség,
Nem les rád éhesen, gomolygó sötétség
Szenvedély fűt folyton, égeti bensőmet,
Egyfolytában biztat, hogy új mesét meséljek,
Szépítsem a jobbat, s jobbítsam a szépet,
Addig írjak verset, ameddig csak élek
Gyengécske küldetés, aprócska feladat,
Nem tehetek róla, nekem csak ez maradt,
Bár lennék messiás, megváltó próféta,
De nem vagyok más semmi, mint elvetélt poéta
Annak sem a legjobb, ügyefogyott kezdő,
Elsők közt utolsó, utolsók közt első,
Ezt hozta a sorsom, már csak ennek élek,
Hiszek, bízok vakon; s örökkön remélek,
Hogy a világ jobb lesz, s jobbak az emberek,
S hogy segítenek, a szívből jövő versek,
Hogyha ezt elérem, nem hiába éltem,
Ezt rendelte sorsom, ez a küldetésem!