Meghalt- mert szeretett!
Meghalt- hogy életet adjon,
S hogy megóvjon bennünket,
A végtelen magánybazárt fagytól!
Meghalt,- mert látta az árvát,
Látta, mindenki átok nyomorát,
Mely metsző éles, életkésével,
Az emberi torkokat vágja át!
Mi itt csak beszélünk szeretetről,
Hangzatos üres, frázisok hadáról,
De közben elfeledkezünk koldusok,
Éhségbe fordult panasz szaváról!
Mit tudjuk mi, mi a szeretet?
Csak lehajtjuk konok fejünk,
Hallgatunk mélységek, mélyén,
S közben egyre nehezedik szivünk!
Embernek születtünk, embernek,
De mégis szörnyetegekké válunk,
Ha a hatalomnak egy kis darabja
Ott tündököl- ott tündököl mi nálunk!
Hajtsd le a fejed ember- hajtsd le
A büszkeségednek szabj határt,
Mert te nem uralod sem az életet,
Sem az utolsó másodperces halált!
Legyen a te életed olyan ékes,
Mint a betlehemi áldott éjszaka,
S legyen olyan az utolsó perced,
Mint a feltámadást meghozó Golgota!