s többet nem sóhajtozok az égnek,
testem tűz eméssze el,
hamvaim egy edénybe oda vigyétek el,
hol úgy szerettem állni,
Három-kő tetején álmaimra várni,
szórjatok a légbe, hogy végre szálljak,
mint a madarak, felhőkön úgy járjak,
egy részt pedig belőlem az erdőbe vigyetek,
öreg bükkfák között, szélnek eresszetek.
Sokat ne sírjatok ez az élet rendje,
senkinek sem örök a régi kelengye.
De kérlek, hogy vigyetek majd, haza az erdőbe,
a Bükknek tetejére, s ne egy temetőbe.
Ott leszek ha jártok, a zörgő avarban,
minden zöld levélen, a lehulló makkban,
rátok köszönök mindenik fáról,
méhike képében a nektáros virágról.
Elmegyek de leszek, míg újra visszajövök,
így múlnak életek, s szaporodnak körök.