Kezemben egy piros szinű emlékkönyv. Emlékszem rá, annak
idején divat volt a lányok körében. Egy lakat is volt hozzá,
de már odaveszett, s nem is kerestem.
Kinyilt a könyv. Benne sok szép rajzzal. Hozzá egy versecske,
"engem soha el ne felejts", "gondolj egy srácra, nem másra,
csak......", "kivánok Neked sok boldogságot az életben",
"barátságunk emlékére".
Mennyi régi emlék! Mindegyike egy-egy arcot idéz.
Együtt eltöltött kedves perceket, melyeket még most is
itt őrzök a szivemben.
Emlékkönyvem szine is megkopott,
múltat idéznek a megsárgult lapok.
Ákom-bákom irás, virágok, dátumok,
idézik egykori szertelen önmagunk.
Hol vannak már a régi nyarak,
mikor futottunk a zöldellő mezőn?
Pillangót kergettünk a széllel,
s jártuk az erdőt titkokat keresve.
Hol van már az a bolondos délután,
mikor két szép szemed elvarázsolt?
A szerelem kicsi szivemig ért,
ahogy jött könnyű pilleszárnyon.
Boldogságvirág nyilott a lelkemen,
mikor elraboltad bolondos szivem,
s szirma is lassan porba hullott,
mikor miattad ejtettem könnyet.
Lapozgatom tovább könyvecském,
néha egy-egy névnél megállok.
Bánatos a szivem, hiába keresem,
hisz rá többé soha se találok.
Lesznek majd szivemnek kincsei,
lelkemen viruló szép rózsabimbó,
mikor lecsukom szemem, s hagyom,
hogy az emlékek cirogassák arcom.