Pilláim emelném, mozdulni nem akar,
betelik a képpel, mit magának takar,
mikor lecsukódott bent ragadt a fényár,
hajszolom, kergetem, ébredni kéne már.
Éppen elmerengek egy felhő alakján,
mint atyám fejét látnám, épp oly borostás.
Hallom, hogy távolról a nevem kiáltják,
kétkedem, földi hang, avagy a túlvilág.
A szavak szelíddé válva pattognak át:
- legyen erős, üzenték, szerette halálát.
Felnézek az égre, nincs ott már a felhő,
magamtól kérdezem, mit hoz még a jövő.
Szemem csatornái kiapadtak régen
könyörgöm, folyjon egy cseppentésnyi könnyem,
belül patakokból szélesedett tenger,
rejtem márványarcom, kemény erőt mímel.