Ó, bárgyú dallama a létnek bennem muzsikálsz -
fejet hajtanak végzet igéjének a hangfoszlányok;
merre jár a lélek, kire mosolyog az élet, miért
hogy itt vagyok és összefüggéseket keresek ..?
Szépen szállnak a szörny igék, mintha éreznék,
mily bizonytalanra futott a harc, mint kisiklott
hajó a végtelen vizeken., bár alaktalanul bolyong
az életem és ki akar rajzolódni valami véges –
ebből az összevisszaságból.. Ó, tudom, hogy
határozott céllal születik az ember, s mégis
oly tétova, hogy választani merjen, - csak teng
és leng és mindig hajlott, mint fatörzs a szélben,
szél viszi, – szél hozza az élet-hullámzását, de
csak ragadná meg a fonál végét, csak kapasz-
kodhatna meg az álmokban,- ez a vad ragasz-
kodás, hol ellök, hol visszaránt a józanságtól: -
legyek lendületes bohémnek? Ki értse meg,mi
mozgatja életemet, és ki tudhat itt egyáltalán
bizonyosat? Még aki ismer se tudja ki vagyok..
Mily ostobaság így szédelegni a szavak között,
mikor pontosan ismerem az igazságot, mégis
miért szeret az ember tévelyegni? Talán mert
vonzza a csillagok titok-fénye, és szeret lebegni
a mindenség kötélpályáján? Bolondság, merő
esztelenség.., - hiszen van bizonyosság, és
meg lehet ismerni..- én tudom - csak az ember
olyan furcsa állat, - nem akar felegyenesedni
a darwini álomból..- szeret csüngeni a fán, és
dobálni magát, mint a majmocska.., - azt hiszi
szabadabb így, hogy szemet húny az igazság
előtt és vad bolyongásba veti magát, – részeg -
szereti a meredek álmokat a semmi kötelén
lebegni – lobogni – dobogni, külön tornyot
építeni.., tele vagyunk magunk építette Bábe-
lekkel, és elszakadásokkal..- túlburjánzunk,
mint a magasan vágtázó lián a rengetegben;
szeretünk úszkálni cizellált hülyeségeinkben, -
de mindezekért számon kér minket az Isten...
Tudtuk, éreztük odabenn az igazságot, - mindig
is ott bugyogott bensőnkben az Út, a Fény, -
az igazi nagyság, de leragadtunk a sárnál, mely-
ből kivont minket az isteni rendelet; oly nehéz
kiszállni a földi ringből, oly siralmas a testünk
tombolása; ahogy felkerekedik a lélek ellen,
ahogy megalázza bennünk a szellemi lényt, -
állat riadalmával rohan a rendületlen gyász elől,
még sem talál önmegváltást léte szorongatásá-
ból; mégis oly kevély és vakon rohanó szamár -
elszalad magával, mint a tengerár, sodródik a
végtelen patakok medrében, mint hal, – és már
semmit nem hall az isteni szózatból, hogy fel-
kerekedne önmaga ellen - összeszedni önmagát..
bZs