Halottjaink jobban szeretnek minket,
mint mi őket.
Mikor elmennek, minden egy csokorban,
a szonett sűrűl úgy tizennégy sorban,
mint törvénye a jussolt szeretetnek,
s nem érzed, ahogy óvnak – nem eresztnek.
Mi itt maradt, már nélkülük is jól van,
az idő kíméletlenül is szótlan,
s bár emlékeink visszatekerednek,
nem erősödnek, s egyre kevesebbek.
És rádöbbenek, pedig nem is értem,
hogy holtjaim így szeretnek – egészben,
nekem meg egyre távolabb a távol,
a hosszat lassan visszafelé mérem,
s már én is azt a szeretet érzem,
mit Isten végleg ránk hagyott magából.