Áhitattal, tisztelettel lépek,
e gótikus szentélybe,
hol belelátnak az utazó,
meztelen lelkébe.
Sáros a cipőm, s az én lelkem foltos,
mégis érzem itt ember vagyok,
mint bárki más, ugyanolyan fontos.
Nem néznek le éltem miatt,
s ha tekintetem még oly riadt,
még vigaszt is kapok,
hát nem megyek már innen soha,
végleg itt maradok.
Ha szót kérek meghallgatnak,
nem folytják azt belém,
s gyarlóságom ellenére,
kincsük ontják elém.
Nincsen szó a tiszteletre amit itt érzek,
mert itt szabad a test, a szív, a lélek.
Maga a nyugalom testet öltött bája,
s szerénységet sugall, mint barátnak csuhája.
Míg e bőrben élem hitvány életemet,
s szárnyalni csak szavaimmal tudok,
átölelem a világot takaró felhőt,
s ez öleléssel a világból kifutok,
mindaddig szeretem s tisztelem,
az éltet adót, szívemnek templomát,
az oltalmazó ERDŐT!