Régi képek merülnek fel
emlékezetem zajló tengerén,
ahogy mélyben tomboló vihar
vet felszínre mélybe húzó örvényt.
Először diákfejjel jártam
Lengyelhonban én,
már akkor rabul ejtett az ország
s a nyíltszívű nép.
Felnőttként barátokra téve szert
gyakran jártunk ott,
mára emlék maradt minden
mi akkor megfogott.
De nem feledem az áttáncolt éjszakát
mikor nekünk játszott a zenekar,
sem a tánc szédült ritmusát
minek varázsa tán ma is tart.
S a sétát az ódon várban,
hol ott függ Mátyás hollós címere,
összekapcsolva e két nemzetet
a múlt korokon átívelő üzenete.
Illatok,színek tobzódnak,
lelkembe ivódott országnyi hangulat!
Ma sem tudom,mi vonz
oda,hol idegen nyelven szól a dal,
mégis,mintha érteném
fájón szívembe mar.
Nyelvtörő mássalhangzók dallama kísér
ahogy más nyelven gondolkodom
s eszembe jut az emberek szeméből
felénk sugárzó,barátságos mosoly.
Mintha másként ragyogna ott a fény,
mint hazám kéklő egén,
a hegyek közt kanyargó út
mégis hívogatón int felém.
A városok,házak illata
más,mint az itthoni,
más színekben pompáznak a rózsák
s bányák szürke pora lepi a házak falát.
Hol az Északi-tenger vad szelétől
hűvösebbek az esték és hajnalok
s a hegyek csúcsaai mindig
opálos ködben ragyognak,
ott májusban is hó födi
az égre törő bérceket,
míg a völgyek zöld ölén
már virágot bont a kikelet.
Sziklából fakadó tiszta forrás
táplálja az erdő ölelte kis tavat,
hol a fák levelei aranyszínben izzanak.
Mióta hűs vizében megmártóztam
visszavágyok,de csak álmaimban
léphetem át a határokat,
a képzeletnek a valóság
valós határokat szab.
S bár hazámban is találhatok
szebbnél szebb tájakat,
vonzódásom e másik hazához
nosztalgiaként örökre megmarad.