Birtokba veszi az agy minden zugát
a gondolat bénultan hull egyre alább.
Néma a kín,a hang elakad
szívemben az élet lüktetve fáj tovább.
Idegpályák rémült remegése
jelzi előre érkezését.
Lezárom szemem,hogy ne lássam
a fájdalom cikázó villámfényét.
Add Uram az éj sötét némaságát,
borítsd reám a csend paplanát
talán így a kín alább hágy.
De a félelmes,gyötrő csendben
fölzúg űzötten a vér fülemben.
Pattanásig feszülő idegekkel
várom,hogy elcsendesedjen
a zakatoló félelem,
szülője őrült gondolatoknak,
hogy ennél a halál se rosszabb.
Hisz akkor vége lenne.
A létezésen túl már nincs fájdalom
csak az éj örök csöndje.