Azok közül, kik olvasták művemet,
Többen is azt kérdezgették tőlem,
Hogy miért írok én mindig verseket.
A válasz itt van hát, itt van előttetek.
Van, ki bánatát, gondját
Versbe, s rímekbe fonja.
A mű kész, sóhajtja, és
Lelke megnyugszik újra.
Van, kinek a szerelem
Az, amely ihletet ad.
Boldogságát szavakba
Önteni, tollat ragad.
Van, aki dühös, ingerli
A világ ezernyi baja,
S hogy te is észre vedd,
Versből kiált rád szava.
Van, aki a semmiségben
Is észre veszi a szépet.
És oly ragyogón írja le,
Hogy szinte te is érzed.
Van, akit elbűvöl naponta
A természet sok-sok bája,
És képet fest szavakkal,
A képzelet vásznára.
Van olyan, kinek gyógyír,
Minden egyes leírt szava.
S ő az, ki lelket önt beléd
Ha a kiút mégse látszana.
Van, akik csak álmodnak,
S képzeletük messze jár
S olvasva az írásukat, ők
Elvarázsolnak másokat.
Én is azért, amiért tán ti is,
Mert van bennünk egy erő,
Valamiféle ismeretlen hit,
Ami itt belül írni kényszerít.