Világok csatáznak, csillagok zuhannak alá s születnek,
Galaxis formájú felleg-hurrikán tombol morajlón,
S én ott állok, az égvihar peremén, hátam feszületnek
Támasztom. Könnyem, mint hőst sirató ének hull sóhajlón.
Siratom, de nem önnön magam – és nem elvesztett éveim;
Siratom a darabot, mit szívemből kihasítottam,
Az üres léggé suttogott szavaim, eszméim, érveim,
És lenyesett szárnyaim, mikkel egeket hasítottam.
Világok csatáznak, fekete lyukak világokat nyelnek,
Csillagok vetnek égő szikrapászmát homlokom fölé,
Majd csend lesz, s elalszik a csend: a világok háborút nyernek,
Világom az övék, s hamvait szórják a sírom fölé.