Emlékkép
Vártam már a pillanatot,
felém lengett az arcod
zuhanva éjek sűrűjébe
elosontak a nappalok,
s szavak szelíd érintéssé
üdvözítették a hangod
Ragyogó fényben áztak
színpompás kertek,
lankadatlan eső mosta
a széppé varázsolódott
szerelmet - felejthetetlen
képbe zárt' az emlékezet.
Őrzöm a múltat - magamba
rejtve magzatként hordlak;
bennem érik dallamod -
megszületik a gyermek,
kit szavam keltett életre
visszhangként benned
Örökre nyomot hagytam
és nem felejtesz - titkos
szálak fonatoznak az
éji pókháló szövetén, -
belengi arcunk az örökfény
Szoborrá merevedett
páros magányban állunk
az éj kirakatablakában
s nem feledjük álmunk
Így válik megtörténtté
a sosemvolt - örök ténnyé
Megmarad mámoros
arcunk, – nem törli
el az idő - se feledés
képpé formálódó - pixelét.
(Sosem volt szerelmünk emlékére)
bZs