/Figyelem! A most következő verset csak erősebb idegzetűeknek ajánlom./
Hogy hihettem – én dőre! – hogy a konyha tán különb lesz,
Mint a morbid horror, mit sietve hagytam
Hátra, az ebédlőben, hol csúf kárhozat minden nesz;
S most ismét jégtestű sóbálvánnyá fagytam.
Tetemhegy, tetemhegy hátán, foszló-bűzlő döghalom,
Félig átsütve, vagy nyersen fűszerezve;
Vérben, zsírban, belsőségben tocsogó hulla-alom,
S fölöttük az ördögszakács, kiéhezve,
Röhög, s közben kocsonyaként remeg dagadt tokája,
Undorító, kövér csótányember-szerzet;
Hűs, alvadt vér fedte kövön tapos sörtés bokája,
Gyertyafény fűtötte kitinháta cserzett,
Akár tímár műhelyében az előkészített bőr.
Vértől mocskos emberkarja bárdot lóbál,
S égnek mered hirtelen fejemen haj, hátamon szőr,
Mikor rám néz, s aztán elkezdődik a – bál.