Kétezer tíz volt. November. Utolszor.
A szomszédasszony kiszökött a sorból.
Azt mesélik, hogy halk volt. Nem kiáltott
– hiszen csak neki látszódott az árok,
min átszökellt egy csillagig ugorva,
csak az a biztos – ragyogott a sorsa,
s én most is hallom, ahogy szemből átnyit,
nincs napja még – a nyikorgás hiányzik.
Mert mindig átlopta az örömöt
a két ajtónyi pár lépés között,
a lépcsőházban még most is dobog
a szíve, amit tányéron hozott,
és örök ízzel ömli le az ég
a keze-meleg sütemény izét.
Egész biztos, hogy addig itt marad,
amíg fölkel és lenyugszik a nap,
az ötödiken egy-két csempe csorba,
és visszanézve hálásan súrolja.