HAZAFELÉ
Csillagok lehulló sugara
vezeti tévelygő léptem,
hazafelé veszem utamat, -
repülök a déli széllel…
Arcomon dermedt emléknyomok
karcai mesét mesélnek,
arról hogy tőled hogyan s miért
váltam el rád csukott éjben.
Nem leszek többé cafkarongyod,
kibe lábadat töröljed, -
létem pornál többre hívatott:
szárnyalni hívott az Isten.
Béke helyett béka brekegett
perspektívánk üres ágyán:
démonjaid hordája taposott
rút vágyaid lencsilányán.
Eldobálom minden emlékemet,
mit hazugság festett rólad,
szétszaggatom az álarcaid:
én mintáztam „őket” - ó, jaj!
Becsapott énem irtózata –
hasítja villám az elmét…
Kire is szórtam - én pazarlón -
szerte az Isten kegyelmét!?
Fájdalom marja a lelkemet,
mint sebbe szúrt üvegszilánk,
keresem balzsamos takaróm:
fedni a nélküled-hiányt…
Ez volt az utolsó balkanyar:
homokra épített álom…
Lehetek sokkal boldogabb, ha
- sorsomat Istenben áldom.
bZs
(a vers erős túlzásokat tartalmaz... köszönöm, már jól vagyok :))