Január fagyos éjszakáján
fázósan hunyorognak a csillagok
A szív dermesztő magányán
már nem is csodálkozok.
Az emlékezés sápadt egén
alig pislákol a remény
Fénytelenné szürkülő életem
nélküled kell viselnem.
Hiába rögzült képed
a mindennapok folyamába
Hiába bújkál emléked
gondolataim halmazába
Boruljon titkok fátyla
arra a régi nyárra.
Tengerré dagadó emlékek mossák
a vágy magányos kőszikláját,
hogy lágy ölelésükkel
a feledés hullámsírjába vonják.