Nyitható-csukható ablaküveg a szívem;
S nem játszik már, csupán szomorúszürke színben,
Ahogy patakzik, gyöngyözik rajta a folyton hulló eső,
A világ köröttem egyre inkább széteső,
Mállik és porlad az elemésztő sárban,
Olvadozik formátlan; mint föld a Dalí-tájban,
S talpam alatt nincs már szilárd talaj,
Enyészet lett az is, még régen, még tavaly,
Kopog az eső tovább, mint géppuska golyó,
A planéta odakint immár kolosszus folyó,
Elmossa a múltat, a jelent; el a jövőt is,
"Hogy eláll még valaha? Ez a remény hazug, és hamis."