Talpam alatt táncot jár a pokol,
halk morajlással, ádázan.
Sátáni tánca
rázza a földet,
árvalétbe zuhanva
jajongva, nyögve,
hasad,
törik.
Földjaja
szívembe hasít.
Pusztulás, mi magával sodorja
lelkemnek vágyait,
rikoltva,
vad kacagással
döngeti lelkem kapuit.
Betört hozzám,
mint hivatlan vendég,
váratlanul,
könyörtelen,
dühének vad vihara tajtékján
valósággá
szaggatja
álmaim.
Nem kérdez semmit.
Már megtette dolgát.
Mögötte néma pusztaság.
Reményvesztett lelkem
szálakat húz még,
vonszolva magát,
a kopár
sivatag
homokszemein.