ALAGÚTBAN
Barbár-szürke gondolatok,
sötét cellába-zárt képzetek
hűvöse metszi fel ébredésem
a józanodásnak reggelén…
Romantikátlanul szegi kedvem,
fülembe huhog illúziótlan –
délelőttöm arcát rettegteti,
s azt kívánom: bár ne ébrednék
a hazug ábrándvilágomból,
hol színeket keverve festettem
arcod s csókoltam szerelmesen
hangod, feledve a köztünk
égő távolságot, s bódultan
ringatva karoltam a semmit –
a mindent: a Hazugságot…
Mért’ fáj e szerelemtelen való?
Mikor a vágytalanság hűvöse
harap, oly puszta a szív és üres…
Most Istenre várok, kit miattad
megtagadtam, mögéd legyintve
s te lettél az isten: a Hazug!
Cserében itt üvölt a depresszió,
magány csócsálja lelkem, míg
szeretnék színekbe öltözni, –
gyöngyházfényű pillanatok
karjára dőlve reszketni boldogan,
de éleivel felsért a való világ,
s röhög rám a kéjes-szürke ég.
Kiégett szememből ólomkönny
csordogál, szívem tátongva
kegyelemre vár – és megkapja!
A józanodás keserű tócsája, mint
mindig, most is csak átmeneti –
odaát már színes kévéit rendezi
titkon egy újabb szivárvány.
bZs