SZERELMEM - A MANDOLIN
Írta: Szollosi David Dátum: Január 11 2012 05:06:30
MM
Emlékszem, tízéves voltam, mikor János keresztapám
Egy szép olasz mandolinnal engem megajándékozott,
Jó ember volt, muzikális, mosolygós és mindig vidám,
Ilyen becses, márkás hangszert még a Jézuska sem hozott…
Teljes hír
SZERELMEM - A MANDOLIN
Emlékszem, tízéves voltam, mikor János keresztapám
Egy szép olasz mandolinnal engem megajándékozott,
Jó ember volt, muzikális, mosolygós és mindig vidám,
Ilyen becses, márkás hangszert még a Jézuska sem hozott…
Szerencsére közelünkben találtunk egy zenetanárt,
Mindenfélét tanított ő, amit csak pengetni lehet:
Mandolint és balalajkát, bendzsót, s főleg spanyol gitárt,
Heti kétszer két órára rábeszélte szüleimet.
Nehezen álltam kötélnek, gombfoci, meg a haverok,
Nem marad majd időm lógni, bulizásról nem is szólva,
De végül beletörődtem, órák után még játszhatok,
És egy kis zenetudással dicsekedni jó lett volna.
Nyolc évig csak gyakoroltam, másoltam a sok-sok kottát,
Sőt, egy esztrád-zenekarban a második szólam lettem,
Szerepeltem műsorokban, műveltem a „fülem botját”,
S hangszeremmel játék közben valósággal összenőttem.
Mandolinom, öt is van már, azóta is kedves társam,
Diáktársak, kollégáim hiányolták, mindig kérték,
Dolgom után, hétvégeken, hogy játszhassak alig vártam,
Így van ez a mai napig, nekem ez az „örök érték”.
Most hogy a nyugdíjas élet átszabta a napirendem,
Gyakrabban veszem kezembe a legújabb „szárazfámat”,
Rongyos, régi kottáimat összeírtam, rendbe tettem,
S holtában is egyre áldom néhai keresztapámat.
Mert a zene, a muzsika megvigasztal, elvarázsol,
Reményt ad és boldoggá tesz, engem is, meg azt, ki hallja,
Hogyha szól, a rossz, a fájó megenyhül, múlik magától,
S lelkiekben nemesebbé válik vénje, fiatalja.
2010.